Supreme Court upheld lower court's dismissal of co-ownership usage fee claim due to lack of good faith. The court rejected the appellant's attempt to convert a usage right claim into a compensation claim after the property was sold. The decision emphasizes that good faith principles prevent retroactive changes in legal claims. The court found the appellant's conduct inconsistent with the principle of good faith. The decision upholds the lower court's ruling on the usage fee claim. The court ruled that the appellant's claim was inadmissible due to lack of good faith. The court determined that the appellant's claim was barred by the principle of good faith. The court held that the appellant's claim was invalid due to lack of good faith. The court decided that the appellant's claim was rejected due to lack of good faith.

Pfv.II.20.153/2010/4.

A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG NEVÉBEN!

A Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bírósága a személyesen eljárt felperesnek az I. r. és a II. r. alperes ellen házastársi közös vagyon megosztása iránt a Kecskeméti Városi Bíróság előtt 9.P.23.023/2004. szám alatt folyamatba tett és a Bács-Kiskun Megyei Bíróság 1.Pf.21.838/2009/4. számú ítéletével befejezett perében az említett számú jogerős ítélet ellen az I. r. alperes által 151. sorszám alatt előterjesztett felülvizsgálati kérelem folytán a 2010. október 19-én megtartott tárgyaláson meghozta a következő

í t é l e t e t :

A Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálattal támadott rendelkezéseit hatályában fenntartja.

A le nem rótt 231.900 (kettőszázharmincegyezer-kilencszáz) forint felülvizsgálati eljárási illeték az államot terheli.

I n d o k o l á s

A felperes és az I. r. alperes 1982-ben kötött házasságot. A házasságukból 1984-ben N., 1988-ban R., 1990-ben Gy. és 1994. szeptember 18-án J. utónevű gyermekeik származtak. 2003. januárjában a felperes és az I. r. alperes életközössége megszűnt. A gyermekek - akik közül a születési idejükhöz képest akkor még csak egy volt nagykorú - az I. r. alperes gondviselésében-háztartásában maradtak.

A felperes és az I. r. alperes házasságát jelen perbeli részítéletével a bíróság felbontotta. A házastársi közös lakás használatának a kérdésében a volt házastársak a jelen eljárásban - még a házasság felbontása előtt - bírói egyezséggel állapodtak meg. Egyezségük szerint a K.i hrsz-ú, és természetben a K., K. L. utca 2. szám alatti ikerházrész kizárólagos használója az I. r. alperes lett. A jelen per jogerős elbírálásának az idejére a közös otthonból a legnagyobb gyermek már elköltözött és a legkisebb gyermek kivételével a többiek nagykorúak lettek, de tanulmányaikat folytatják.

A felperes a házastársi közös lakásból az életközösség megszűnésekor költözött el. 2003. februárja és áprilisa között ugyan átmenetileg visszaköltözött, de a 2003. április 10-én történt újabb elköltözése óta az ingatlant nem használja. 2004. decembere és 2005. decembere között lényegében az ügyvédi irodájában lakott, az iroda társtulajdonosának a hozzájárulásával. Az említett iroda egy négy szobás lakóingatlan, amelyből a fürdőszobával szembeni szobát a jogerős ítéleti megállapítás szerint a bejegyzett tulajdonostársak (a felperes és dr. H. M. 50-50% arányban) nem használták és 2006. márciusában, amikor az I. r. alperes a bejegyzett tulajdonostársaknak a használati szándékát jelezte, e szobát az I. r. alperes rendelkezésére bocsátani hajlandóak voltak. Az I. r. alperes azonban végül is nem élt a természetbeni használat lehetőségével, bár az kezdettől fogva vitatlan volt, hogy a felperes nevén bejegyzett 1/2 illetőségnek az I. r. alperes - házastársi közös vagyon jogcímén fele részben (vagyis az egészhez viszonyított 1/4 arányban) - ingatlan-nyilvántartáson kívüli társtulajdonosa.

Az I. r. alperesnek az irodához egyébként kezdettől fogva kulcsa volt, és a jogerős ítéleti tényállás szerint az orvos foglalkozású I. r. alperesnek korábban volt olyan elképzelése, hogy az ingatlanban orvosi rendelőt nyit. Erre azonban - anyagiak hiányában - végül is nem került sor. Az nem vitás, hogy az irodahasználat kérdésének a felmerülésekor a volt házastársak között már a viszony igen megromlott és az akkor mentálisan nem egészséges felperes az I. r. alperessel szemben időnként olyan hangnemet-kifejezéseket használt, amit utóbb maga sem tartott helyénvalónak. 2006. májusában végül is a felperes és az I. r. alperes az ügyvédi irodául szolgált ingatlanhányadukat értékesítették és a 9.000.000 forintos eladási árat - részben saját tulajdoni hányada ellenértékeként, részben a jövőben esedékes gyermektartásdíjként - az I. r. alperes kapta meg.

Miként az ügyvédi irodát, a felperes és az I. r. alperes az utolsó házastársi közös lakásul szolgáló lakóingatlant is a házastársi vagyonközösségük fennállása alatt vásárolták. A kétszintes ikerházrész (és a hozzátartozó telekrész) vételára 2.780.000 forint volt. Ebből 1.200.000 forintot a volt házastársak az I. r. alperes K., K. ingatlanának az értékesítése miatt befolyt eladási árból fizettek meg (azon az ingatlanon az I. r. alperes édesanyjának haszonélvezeti joga volt, amelyről az eladást megelőzően lemondott). A vételár 1.200.000 forintot meghaladó részét a volt házastársak 400.000 forint szociálpolitikai kedvezmény igénybevételével és egyebekben hitelekből fedezték. Az ingatlan fürdőszobáját 300.000 forint (nem vitás) I. r. alperesi különvagyonból felújították és ezen ingatlanra „átvitték" a K. ingatlant terhelő jelzálogjogot is, amely az I. r. alperes munkáltatói kölcsönének - nem ismert összegű - még kiegyenlítetlen részéből adódott. A K. ingatlant az értékesítést megelőzően az I. r. alperes szülei használták, akik a volt házastársak részére részben természetben, részben pénzben, jelentős anyagi segítséget nyújtottak és ebben a körben a K. lakás hiteleit egy ideig fizették. 1983-ban az I. r. alperes édesapja elhunyt. 1984-től a jogerős ítéleti megállapítás szerint 133.600 forint összegben az OTP törlesztéseket a volt házastársak fizették és 182.895 forint egyösszegű teljesítéssel az ingatlant ők tehermentesítették.

A jogerős ítéleti tényállás szerint a házastársi közös lakásul szolgáló ikerházrészre felvett hitelek törlesztéseit is az életközösség megszűnéséig a volt házastársak fizették, bár a felperes igen költséges életvitelt folytatott. Ezen életvitel folytatása ellenére is a hiteltörlesztésekre a volt házastársaknak azért volt lehetősége, mert 1984-től az anyagi helyzetük stabilizálódott. Ezzel és a felperes tagadásával szemben az I. r. alperes nem bizonyította, hogy akár a K. lakás egyösszegű hiteltörlesztését, akár az ikerházrész hiteleinek törlesztését az ő szülei fizették volna. A lakóingatlan beköltözhető forgalmi értéke a per elbírálásakor 16.000.000 forint, lakott forgalmi értéke 8.000.000 forint volt. A volt házastársak a forgalmi értéken belül a fürdőszoba felújítására fordított I. r. alperesi különvagyon értéknövelő hatását egyetértően 500.000 forintban határozták meg. A házastársi közös vagyonhoz tartozó beköltözhető állapotú ingatlan forgalmi értéke tehát 15.500.000 forint volt. Az ingatlannak az életközösség megszűnésekor ki nem egyenlített hiteleit a felperes törleszti. A lakóingatlan megvásárlását - részben foglalkozása, részben a családi munkamegosztás miatt - egyedül a felperes intézte. Az ingatlant a K. Vállalat mint vevő, majd eladó közbeiktatásával a Sz. házaspártól vette meg. A vállalattól, miután annak jogi ügyeit intézte, a felperes 4%-os kedvezményt kapott és a K. Vállalattal a volt házastársak az adásvételi szerződést - az I. r. alperes javára kedvezőbben - 9/10-1/10 tulajdoni illetőséget megszerző vevőkként kötötték meg. Tulajdonjoguk az ingatlan-nyilvántartásba ilyen tulajdoni arányban nyert bejegyzést.

A II. r. alperes az ingatlan jelzálogjog jogosultja.

A jelentősen eltérő tulajdoni arányok vásárlását a volt házastársak különböző, egymástól eltérő okokkal magyarázták. Az eltérő arányok ingatlan-nyilvántartás szerinti bejegyzésének a megtartása érdekében az I. r. alperes jogi álláspontja az volt, hogy az alvagyonok vegyülési arányának ez a jelentősen eltérő tulajdoni hányad felel meg. A szülei ugyanis őket az ingatlanszerzésben is jelentősen támogatták. A felperesnek az előző házasságából született gyermeke tartására különvagyoni adóssága is fennállt és szintén sok pénzt igényelt a felperes költséges életvitele. Mindezek miatt a csupán közös vagyoni hiteltörlesztések fele részéből álló közös vagyoni ráfordításnak a megtérítéséről a felperes - az I. r. alperes álláspontja szerint - az eltérő tulajdoni hányadok meghatározásakor lemondott. Az I. r. alperes azt is állította, hogy a K. különvagyoni ingatlana hiteltörlesztéseit is végig, teljes egészében az ő szülei fedezték.

A felperes az I. r. alperes jelentős arányú különvagyoni ráfordításait elismerte ugyan, de azt nem ismerte el, hogy a bejegyzett tulajdoni arányok éppen az alvagyonok vegyülési arányának felelnek meg. Az eltérő tulajdoni hányadok szerinti szerződést, illetőleg ingatlan-nyilvántartási bejegyzést illetően örökjogi szempontokra is hivatkozott. Tagadta, hogy 1984-től a K. lakás hiteleit az I. r. alperes szülei fizették és ilyen I. r. alperesi különvagyoni ráfordítást az utolsó közös lakásul szolgált ingatlan tekintetében sem ismert el.

A felperes a házastársi közös vagyon megosztására irányuló keresetében - számos egyéb, a felülvizsgálati kérelemmel nem érintett tétel mellett - a V. utcai lakóingatlanra fennálló közös tulajdon megszüntetéseként az ő tulajdoni hányada megváltása fejében az I. r. alperestől a beköltözhető forgalmi érték 45%-át, azaz 7.200.000 forintot követelt.

Az I. r. alperes - szintén számos egyéb követelés mellett, amelyek részben többé-kevésbé eltértek a felperes elszámolásától, részben egybeestek azzal - a lakóingatlan tekintetében a közös tulajdon megszüntetését a bejegyzett tulajdoni hányadok alapulvételével kérte. A megváltási ár alapjául pedig - a közös gyermekek lakhatásának a biztosítása miatt - a lakott forgalmi értéket tartotta indokoltnak figyelembe venni. Az életközösség megszűnésétől az ügyvédi iroda értékesítéséig (2003. január 1-jétől 2006. május 31-ig) az iroda felperesi hányadot meghaladó többlethasználata miatt a felperestől havi 45.000 forint, összesen 1.845.000 forint megítélését és annak a volt házastársak közötti teljes körű elszámolás körébe vonását kérte.

A felperes a használati díj összegszerűségét nem, de a jogalapját vitatta. Azzal érvelt, hogy az irodát a kérdéses időszakban csak alkalomszerűen használta és az I. r. alperes az általa igényelt és a bejegyzett tulajdonostársak által felajánlott természetbeni használati lehetőségével egyébként sem élt.

Az elsőfokú bíróság az ítéletében - egyéb rendelkezések mellett - megállapította, hogy a K.i hrsz-ú, K., V. utca 4. szám alatti ingatlanon 285/1000 arányban a felperes házastársi közös vagyon jogcímén tulajdonjogot szerzett. A közös tulajdon megszüntetéseként az I. r. alperest kötelezte, hogy 15 nap alatt a felperesnek 3.420.000 forint megváltási árat fizessen meg. A jogerő függvényében felhívta az illetékes földhivatalt, hogy a felperes bejegyzett 1/10 tulajdoni hányadát 285/1000 tulajdoni illetőségre módosítsa, az I. r. alperes bejegyzett 9/10 tulajdoni hányadát pedig 715/1000 hányadra csökkentse. A megváltási ár kifizetésének az igazolását követően a felperes 285/1000 tulajdoni illetőségét az I. r. alperes javára házastársi közös vagyon megosztásának a jogcímén jegyezze át. Arról is rendelkezett, hogy az ingatlannal kapcsolatos házastársi közös vagyon megosztása a II. r. alperes javára bejegyzett jelzálogjogot nem érinti. A felperes által örökölt o.i ingatlannal kapcsolatos I. r. alperesi tulajdoni igényről és a vonatkozó közös tulajdon megszüntetéséről is - egyebek mellett - határozott. E vonatkozásban a megváltásra és megváltási ár fizetésére a felperest kötelezte. Mindkét ingatlan tekintetében a perfeljegyzések törlését rendelte el. A különféle elszámolási tételekből adódó felperesi és I. r. alperesi kötelezettségeket összegezve és egymásba beszámítva az I. r. alperest a felperes javára 15 nap alatt teljesítendő 1.418.960 forint értékkiegyenlítésben marasztalta. Feljogosította az I. r. alperest, hogy a jelzálogjog jogosult II. r. alperesnek a lakóingatlannal kapcsolatos ki nem egyenlített hitelét teljesítse és ezáltal az lakóingatlant tehermentesítse. A felperest a II. r. alperes javára 20.000 forint perköltségben marasztalta, azzal, hogy egyebekben a felmerült költség az állam terhén marad és saját költségeiket pedig és a felperes az I. r. alperes maguk viselik.

Az ítélete indokolásának a lakóingatlannal kapcsolatos tényállási részében az elsőfokú bíróság kiemelte, hogy ezt az ingatlant - ellenérték fejében - a felperes és az I. r. alperes az életközösség fennállása alatt vásárolta és ez alatt történt a hitelek - beleértve a K. ingatlanról „átvitt" maradék munkáltatói hitelt is - havi részletekben történt teljesítése is, amely teljesítést az életközösség megszűnése után a felperes egyedül folytatta. A lakóingatlan 2.780.000 forintos vételárából - a tényében nem, de összegszerűségében - vitatott I. r. alperesi különvagyoni állítások közül csak a K. ingatlan 1.200.000 forintos eladási árának a vételárra fordítását találta - a házastársi közös vagyoni vélelem megdöntésére alkalmas módon - bizonyítottnak.

Egyebekben a vételárnak a különféle hitelekből és a szociálpolitikai kedvezményből fedezett részét a házastársi közös vagyon teljesítéseinek számolta el. Így jutott - számítási hiba nélkül - arra a következtetésre, hogy az ingatlanból az alvagyonok vegyülési arányának megfelelően 43% az I. r. alperes különvagyonába, míg 57% a házastársi közös vagyonba tartozik. A felperes tulajdoni hányada a házastársi közös vagyoni jutója 28,5%, azaz 285/1000 illetőség. Az I. r. alperes tulajdoni illetősége pedig 43% különvagyoni részből és 28,5% közös vagyoni jutóból tevődik össze, azaz 715/1000 tulajdoni hányadnak felel meg.

Az ingatlan közös tulajdonát az érintettek egyező kívánsága szerint a felperesi hányadnak az I. r. alperes általi magához váltására feljogosításával-kötelezésével szűntette meg. A megváltási ár alapjául szolgáló forgalmi érték meghatározásakor rámutatott, hogy a családjogi törvény rendelkezései alapján a közös kiskorú gyermekek lakhatásának a biztosítása mind a két szülőnek kötelezettsége. Ezt a továbbtanuló nagykorú gyermekekre is vonatkoztatta. Ezért az I. r. alperessel együttlakó gyermekek lakhatása biztosításának értékcsökkentő hatását a volt házastársak, a szülők között megosztotta.

Ennek eredményeként a megváltási árat a „félig lakott" forgalmi érték, azaz 12.000.000 forint alapulvételével számította ki. Így jutott az I. r. alperest terhelő 12.000.000 x 0,285 = 3.420.000 forint megváltási árhoz. Ahogyan a rendelkező részből kitűnik, ezt az összeget a megváltozott tulajdoni arányok bejegyzése után az I. r. alperes 1/1 arányú tulajdoni hányadának bejegyzése feltételeként, és az o.i ingatlannal kapcsolatos felperesi megváltási ár fizetési kötelezettséget is, a volt házastársak egymás közötti elszámolásától függetlenítve rendelte ugyan kiegyenlíteni, de az összefoglalt elszámolásába a kölcsönösen fizetendő megváltási árakat mégis beállította.

Az így meghatározott kölcsönös fizetési kötelezettségeket - a felperestől az I. r. alperesnek 3.580.540 forint, az I. r. alperestől a felperesnek 4.999.500 forint - egymásba beszámítva a rendelkező részben végül is a felperest az I. r. alperes javára 1.418.960 forint értékkiegyenlítésben marasztalta, míg egyebekben a felperes keresetét elutasította. A lakóingatlan fürdőszobájának a felújítására fordított I. r. alperesi különvagyont 500.000 forint értékemelkedett összegben az említett összefoglalt elszámolásában a felperes megtérítési kötelezettségeként állította be.

Az elsőfokú bíróság ítélete ellen mindkét volt házastárs fellebbezett.

A felperes a fellebbezésében a lakóingatlanra vonatkozó „jutóját" 45%-ra kérte felemelni és az alperes tulajdoni hányadát 55%-ra leszállítani igényelte. A megváltási ár alapjaként 14.000.000 forintos részben lakott forgalmi értéket kért figyelembe venni, nem vitatva, hogy abból 500.000 forint értékű rész a beruházott különvagyona értéknövekményekénti megtérítése miatt az I. r. alperest illeti. Ehhez képest az elszámolás alapjául szolgáló 13.500.000 forintból, jutójának megfelelően, 6.075.000 forintra tartott igényt. Egyéb fellebbezési kérelmei teljesítéseként is összességében az I. r. alperest az elsőfokú bíróság által megállapított 1.418.960 forint megtérítésén felül további 4.924.000 forint értékkiegyenlítés megfizetésére kérte kötelezni.

Az I. r. alperes a felperesi fellebbezés tekintetében az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását indítványozta. Saját fellebbezésében a felperesnek a lakóingatlannal kapcsolatos és az ingatlan-nyilvántartási bejegyzést meghaladó tulajdoni igényének az elutasítását és ebből következően a felperest illető megváltási árnak az 1.300.000 forintra való leszállítását kérte, az o.i ingatlanra vonatkozó tulajdoni hányada és ebből adódóan az őt megillető megváltási ár 2.295.000 forintra való felemelését, továbbá a felperes terhére 1.845.000 forint többlethasználati díj elszámolását is igényelte.

Abban a volt házastársak egyetértettek, hogy a két ingatlan közös tulajdona megszüntetésével összefüggésben a másodfokú bíróság a feleket megváltási árban ne külön-külön marasztalja, hanem az illető pénzfizetésre-értékkiegyenlítésre köteles felet csak a megváltási árak és az egyéb elszámolási tételek összefoglalt elszámolása eredményekénti összeg megfizetésére kötelezze.

A másodfokú bíróság az ítéletében az elsőfokú bíróság ítéletének a nem fellebbezett részét nem érintette. A fellebbezett részét részben megváltoztatta:

- a lakóingatlanból a felperest illető, házastársi közös vagyon jogcímén megszerzett tulajdoni illetőséget 276/1000 részre leszállította, az I. r. alperesét pedig 724/1000 illetőségre felemelte. Az I. r. alperes által a felperesnek fizetendő megváltási ár összegét - az elsőfokú bíróság által megszabott teljesítési határidő fenntartásával - 3.589.219 forintra felemelte.

- Egyéb elszámolási tételek módosításával is és a kölcsönös fizetési kötelezettség beszámításával az I. r. alperest terhelő értékkiegyenlítés összegét 2.639.134 forintra emelte fel.

- Az o.i ingatlan vonatkozásában az illetékes földhivatal megkeresésének a mellőzésével a lakóingatlannal kapcsolatban az illetékes földhivatalt a fentiek szerint módosult tulajdoni hányadok bejegyzésére kereste meg és a felperes 271/1000 arányú tulajdonjogának az I. r. alperes javára történő átjegyzését az összesített elszámolás eredményeként mutatkozó 2.639.134 forintos I. r. alperesi kötelezettség teljesítésének igazolásával rendelte el.

Ítéletének a lakóingatlanra vonatkozó indokolási részében - a vegyült alvagyonok arányát tekintve - kiemelte, hogy olyan házassági vagyonjogi szerződés a felek között nem jött létre, amely a közös vagyoni szerzéstől való eltérést indokolná. Egyetértett abban is az elsőfokú bírósággal, hogy nagyobb arányú különvagyoni ráfordítást, mint amit az elsőfokú bíróság megállapított, az I. r. alperes nem bizonyított, és az ingatlan-nyilvántartási bejegyzésből, a szerződés szerinti 9/10-1/10 arányú szerzésből még nem lehet arra következtetni, hogy a közös vagyoni szerzését a felperes az I. r. alperes különvagyonába utalta volna vagy a közös vagyoni ráfordításai megtérítéséről lemondott volna.

Az erre vonatkozó I. r. alperesi egyéb hivatkozásokat - a felperes tagadásával szemben - nem találta bizonyítottnak. A pénzintézeti támogatások és a szociálpolitikai kedvezmény a házastársi közös vagyont gyarapító voltára a másodfokú bíróság rámutatott, amely megállapítását a Legfelsőbb Bíróság eseti döntéseivel is alátámasztotta. A felperesi hányadot a másodfokú bíróság mégis némileg lecsökkentette, mert a 28,5%-nak megfelelő felperesi jutót a fürdőszoba felújítása miatti értéknövekmény levonása utáni 15.500.000 forintos forgalmi értékhez viszonyítva 4.417.500 forintban állapította meg, ami a tényleges 16.000.000 forintos forgalmi értéknek csak 276/1000 hányada, amit a rendelkező részében meghatározott.

A felperest illető megváltási árat viszont azért emelte fel, mert a megváltási ár alapjának - az elsőfokú bíróság által meghatározott félig lakott forgalmi értéke helyett - 13.000.000 forint részben lakott forgalmi értéket tekintett, ami a beköltözhető forgalmi érték 81,25%-a. Ezért a beköltözhető forgalmi érték, a 16.000.000 forint alapján számított 4.417.500 forintos felperesi jutót annak 81,25%-ára csökkentve 3.589.219 forint az, ami megváltási árként a felperest a másodfokú ítélet szerint megilleti.

Az elsőfokú rendelkezés módosításának indokait összefoglalva: az 500.000 forintos értéknövekményt az I. r. alperes javára a másodfokú bíróság nem megtérítési tételként számolta el, hanem ezzel az összeggel a felperesi „jutó" arányát csökkentette, ugyanakkor a volt házastársak egymás közötti viszonyában a megváltás ár alapját képező forgalmi értéket felemelte.

Az I. r. alperes többlethasználati díjkövetelése vonatkozásában az elsőfokú bíróság álláspontját a másodfokú bíróság osztotta, és azt további indokokkal alátámasztotta. Így kiemelte, hogy azon túl, miszerint az I. r. alperesnek az ügyvédi irodához kulcsa volt és a használatba vételben őt a tulajdonostársak nem akadályozták, az eredeti terve az I. r. alperesnek az volt, hogy egy szobában orvosi rendelőt nyit. Erre a lehetősége meg is lett volna, hiszen a bizonyítás adatai szerint a másik két tulajdonostárs a negyedik szobát nem használta. A használati lehetőségével nem élése következményeit viszont - többlethasználati díjköveteléssel - az I. r. alperes a felperesre nem háríthatja át.

Mindezekre és a felülvizsgálati kérelemmel már nem érintett elszámolási tételekre tekintettel a felperes terhére és az I. r. alperes javára a másodfokú bíróság 2.925.203 forint térítési kötelezettséget, az I. r. alperes terhére és a felperes javára pedig 5.564.337 forintos térítési kötelezettséget állapított meg. E kettő beszámításának az eredményeként jutott a másodfokú bíróság az I. r. alperes 2.639.134 forintos marasztalásához, amelynek teljesítését a lakóingatlanra vonatkozó 1/1 arányú felperesi tulajdon bejegyzésének feltételeként fűzte. A perköltségbeni elsőfokú marasztalást a hozzávetőleg azonos arányú nyertesség-vesztesség miatt helyénvalónak ítélte. Miután pedig a fellebbezési eljárásban részben nyertes felperes az I. r. alperestől perköltséget nem igényelt, úgy határozott, hogy a perben felmerült költségeiket a felek maguk viselik. Mindkét érintett fél - a felperes és az I. r. alperes - részére engedélyezett személyes költségmentesség folytán a le nem rótt illetéket az állam terhén hagyta.

A jogerős ítélet ellen az I. r. alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. A jogerős ítélet részbeni hatályon kívül helyezésével és az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatásával

- a lakóingatlanból a felperes tulajdoni hányadát 1/10 illetőségre csökkenteni és a közös tulajdon megszüntetésének eredményeként az I. r. alperest terhelő megváltási árat - 13.000.000 forintos részben lakott forgalmi érték alapulvételével - 1.300.000 forintra leszállítani kérte,

- a 2006-ban értékesített, ügyvédi iroda célját szolgáló, ingatlan tekintetében a felperest 2003. január 1-jétől 2006. május 31-ig havi 45.000 forint, összesen 1.845.000 forint többlethasználati díjban marasztalni igényelte. Az egyébként felülvizsgálattal nem érintett további elszámolási tételeket is figyelembe véve a felperes fizetési kötelezettségét 4.770.203 forintra felemelni, a sajátját - a lakóingatlan megváltási árának 2.289.919 forinttal való csökkentése miatt - mellőzni kérte. Mindezek eredményeként 1.495.085 forint értékkülönbözet megfizetését igényelte a felperestől.

Jogszabálysértésként a Pp. 163. § (2) bekezdését, a Csjt. 32. § (2) bekezdését, a Ptk-nak a közös tulajdon használatára vonatkozó rendelkezéseinek a megsértését, illetve a Csjt. 27. § (1) bekezdésének a törvénysértő alkalmazását jelölte meg. Arra is hivatkozott, hogy a lakóingatlan felperest illető tulajdoni hányada meghatározásakor a jogerős ítélet az irányadó bírói gyakorlattal ellentétes. Ezzel kapcsolatban a Legfelsőbb Bíróság BH 1978/6/249. szám alatt közzétett eseti döntését idézte.

Részletesen megindokolt felülvizsgálati kérelmében - többek között - kitért a lakóingatlan megvásárlásának az előzményeire és körülményeire. Ebben a körben kiemelte, hogy az adásvételt egyedül a felperes bonyolította és a felperes az I. r. alperes javára eltérő 1/10-9/10 tulajdoni hányadot a volt házastársak megállapodása alapján határozta meg. Ez a megállapodás - álláspontja szerint - a közszerzeményi vélelmet attól függetlenül „áttöri", hogy a volt házastársak házassági vagyonjogi szerződést nem kötöttek. Az eljárás során az I. r. alperes ugyanis olyan körülményeket bizonyított, amelyek e megállapodás irányadónak tekintését alátámasztják. Így:

- az I. r. alperes bizonyította, hogy az ingatlan megszerzéséhez a bejegyzett tulajdoni arányának megfelelő értékkel járult hozzá,

- a volt házastársak értékelték, hogy a felperes 20 éven keresztül az előző házasságából származó gyermekének tartásdíjat fizetett, amely tényt a felperes sem vont kétsége (Pp. 163. § (2) bekezdése),

- a felperes elismerte, hogy az ingatlan megszerzéséhez az I. r. alperes jelentős különvagyonával járult hozzá,

- a felek figyelembe vették, hogy a felperes igen költséges életvitele olyan többletköltséggel járt, amit hasznosabb befektetésre is fel lehetett volna használni,

- a felek a közszerzeményi vélelemtől nemcsak a megállapodás tényével tértek tehát el, de a figyelembe vett körülmények e megállapodást alátámasztották. A Csjt. általános vagyonjogi rendelkezéseit ezért alkalmazni nem lehet,

- hivatkozott arra is, hogy az ő szüleinek a felperessel közös háztartáshoz való jelentős anyagi támogatása, a felperesi költséges életvitel szintén kizárják, hogy az I. r. alperesi különadósság (a K. lakás hitele) közös vagyoni törlesztése a felperes javára megtérítést nyerjen.

Felülvizsgálati kérelme „eredményessége érdekében" az I. r. alperes érvelt azzal is, hogy a felperes a K. alperesi különvagyoni ingatlanra fordított közös vagyoni törlesztésekkel kapcsolatos megtérítési igényéről a perbeli ingatlan eltérő tulajdoni hányadai megszerzésével lemondott.

Vitatta, hogy helytálló lenne az a jogerős ítéleti indokolásbeli kitétel, miszerint a szociálpolitikai kedvezmény igénybevételéhez a felperes tulajdonszerzése szükséges volt.

Az ügyvédi iroda többlethasználati díja iránti igénye tekintetében hangsúlyozta, hogy miután azon ingatlan üzleti, vállalkozási célokat szolgált, az I. r. alperestől a természetbeni használat nem várható el. Egyébként is tagadta, hogy ezt a felperes lehetővé tette volna és állította, hogy a felperes, valamint tulajdonostársa a teljes ingatlant használták. E tény alátámasztásául a felperes által az ő jogi képviselője részére írt, az iratokhoz 2009. október 28-án csatolt levél tartalmára hivatkozott, valamint a felperes tulajdonostársa vallomásával ellentétes tanúvallomásokra, továbbá a felperes tulajdonostársa 2006. március 21-én kelt levelének azon kitételére, hogy a megromlott viszony miatt a közös használat életszerűtlen és kellemetlen lenne. Kiemelte, hogy az üzleti célú ingatlanokkal kapcsolatos többlethasználati díjkövetelések elbírálására a Ptk. vonatkozó szabályai az irányadóak, amelyek viszont a díj megítélését a természetbeni használattól való elzárás függvényévé nem teszik.

A felperes felülvizsgálati ellenkérelme a jogerős ítélet hatályában fenntartására irányult.

A II. r. alperes a felperes felülvizsgálati kérelmének a teljesítését nem ellenezte.

A felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alaptalan.

I. A Csjt. 27. §-ának (1) bekezdését a bírói gyakorlat kezdettől fogva úgy értelmezi, hogy a hivatkozott törvényhely a házastársak egyenlő arányú közös tulajdona mellett vélelmet állít fel. E vélelem szerint az életközösség fennállása alatt szerzett és az annak megszűnésekor meglévő vagyontárgyakat a házastársak egyenlő arányú közös tulajdonának kell tekinteni, hacsak az illető vagyontárgy részbeni vagy egészébeni különvagyoni jellegét az arra hivatkozó fél nem bizonyítja.

A Csjt. fenti szabályához fűződő vélelemrendszer szerint tehát nemcsak a házastársak közös szerzését, hanem az egyenlő arányú szerzést is - az attól való eltérés bizonyításáig - vélelmezni kell (Pp. 3. § (5) bekezdésének utolsó fordulata). A házastársi, illetőleg az egyenlő arányú közös tulajdon vélelme az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel szemben is érvényesül. A Ptk. 116. § (2) bekezdése szerint ugyanis az ingatlan-nyilvántartás a tulajdonjog és más jogosultságok fennállását hitelesen csak akkor tanúsítja, ha jogszabály kivételt nem tesz (BH 1988/4/101., CDT. 147.). A házastársi közös vagyon címén történő egyenlő arányú tulajdonszerzés pedig a törvény fenti rendelkezése alapján jön létre. Az ilyen tulajdonszerzés esetén az ingatlan-nyilvántartás közhitelessége csak az ún. harmadik személyekkel, a kivülállókkal szemben érvényesül és a házasfelek egymás közötti belső jogviszonyában - a tulajdonszerzést eredményező szerződéstől, illetőleg az ingatlan-nyilvántartás adataitól függetlenül - a Csjt. 27. § (1) bekezdése az irányadó.

Az egyenlő arányú közös tulajdont eredményező tulajdonszerzéstől a házasfelek egymás között csak a Csjt. 27. § (2) bekezdése szerinti házassági vagyonjogi szerződéssel térhetnek el. Azt viszont az I. r. alperes sem vitatta, hogy az ingatlan-nyilvántartási adatok (és a vonatkozó adásvételi szerződés) szerint a javára 9/10-1/10 arányú közös tulajdonú lakóingatlanuk tekintetében az ingatlan-nyilvántartásnak és a Csjt. 27. § (2) bekezdése szerinti kógens rendelkezésnek megfelelő házassági vagyonjogi szerződést a felperes és az I. r. alperes nem kötött. Ehhez képest viszont az I. r. alperes által állított, de nem bizonyított és a felperes által tagadott (szóbeli) megállapodás az I. r. alperes érvelésével ellentétben ügydöntő jelentőséggel nem bírhat, hanem azt kellett vizsgálni, hogy az ingatlan-nyilvántartási adatok szerinti többlettulajdonának a megszerzésére fordított különvagyonát - az erre hivatkozó - I. r. alperes bizonyította-e.

Az eljárt bíróságok pedig az I. r. alperes által hivatkozott törvénysértések nélkül, nem a Csjt. 27. § (1) bekezdésének a téves, hanem éppen helyes alkalmazásával és a bizonyítás adatainak a Pp. 206. §-ában írt mérlegelési szempontok megtartásával történt értékelésével foglaltak állást akként, hogy a többlettulajdoni igényt érvényesítő I. r. alperes az őt terhelő bizonyítási kötelezettségének - a felperes elismerésén felül (Pp. 163. § (2) bekezdése) - nem tett eleget. Így a felperesi elismerést meghaladó tények bizonyítatlanságának a jogi következményeit, a felperesi beismerést meghaladó többlettulajdon iránti igénye elutasítását a Pp. 3. § (3) bekezdésében foglaltaknak megfelelően az I. r. alperes tartozik viselni.

Az I. r. alperes fellebbezési érveinek részletei közül az helyénvaló, hogy a lakáscélú támogatásokról szóló 106/1988.(XII.26.) MT rendeletben foglaltakhoz képest a jogerős ítélet indokolásának az a része, miszerint az ingatlan megvásárlásához kapott szociálpolitikai kedvezmény igénybevételének a felperes tulajdonszerzése feltétele volt, téves. A másodfokú bíróság azonban (a felperesi elismerést meghaladó) I. r. alperesi különvagyoni állítások bizonyítatlanságára vonatkozó álláspontját nem csupán ezen téves indokra, hanem a bizonyítékok összességében való, iratellenességtől, logikai hibától és ellentmondástól mentes, vagyis a Pp. 206. §-ában foglalt szempontoknak megfelelő mérlegelésére alapozta. Az I. r. alperes által hivatkozott tények, körülmények sem a vételárra fordított 1.200.000 forintot meghaladó I. r. alperesi különvagyont, sem a közös vagyonnak az I. r. alperes különvagyonába utalását, sem a vételárra fordított közös vagyoni költekezés „megtérítéséről" való felperesi lemondást nem igazolják.

Ezek között a felperes által az együttélés alatt előző házasságából született gyermeke részére fizetett-teljesített tartásdíj, illetőleg természetbeni juttatás értéke azért nem támasztja alá az I. r. alperesi igényt, mert a házasság megkötésekor is fennálló gyermektartásdíj fizetési kötelezettség a házastársak közös adósságának minősül (BH 1966/4/484., CDT 72.). A felperes sajátos életvitelével kapcsolatos többletkiadások sem tekinthetőek olyan költekezésnek, amely „különadósságként" mintegy megtérítési igényt alapozna meg a volt házastárs I. r. alperes javára. A házasság intézménye ugyanis szolidaritási közösséget is jelent. A házastársaknak az együttélés idejére egymással szemben elszámolási kötelezettsége nincsen. A korábban tudomásul vett költséges életvitel miatt a hasznos költekezés eredményekénti vagyonszaporulatból az I. r. alperes a bizonyított különvagyoni ráfordításánál nagyobb arányú többlettulajdont nem követelhet.

Azzal pedig tévesen érvel az I. r. alperes, hogy a felperes azon ténybeismerése, miszerint az I. r. alperes a lakóingatlanra jelentős különvagyont fordított, arra utal, hogy az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett, a szerződés szerinti tulajdoni hányadok a közös és az I. r. alperes különvagyoni ráfordításának megfelelnek. Konkrét tényként ugyanis a felperes 1.200.000 forint felperesi különvagyoni ingatlan eladási árának a közös tulajdonú ingatlan vételárára történt ráfordítását ismerte el, amit az eljárt bíróságok a Pp. 163. § (2) bekezdése alapján az I. r. alperes javára elszámoltak és a ráfordítás arányának megfelelő többlettulajdonnal honoráltak. Ez az összeg a vételárhoz viszonyítva volt olyan jelentős összegű, hogy az I. r. alperes számottévő különvagyoni ráfordítására vonatkozó felperesi általánosító kijelentést úgy értelmezni, hogy az az I. r. alperes 8/10 arányú különvagyoni hozzájárulását is bizonyítja (holott ezt az I. r. alperes már tagadta) nem lehet. Az I. r. alperesi különvagyoni ráfordításnak a részbeni ténybeli beismerése a felperes részéről az abból eredeztetett I. r. alperesi jogi következmények elismerésével nem járt együtt, így azzal sem, hogy az I. r. alperes különvagyoni ráfordítását a szerződés és az ingatlan-nyilvántartási adatok szerinti 9/10 tulajdoni hányadban az I. r. alperes javára meg lehetne állapítani. Vagyis az I. r. alperesi igény alapját képező tények részbeni elismerésének a következményeit az eljárt bíróságok helyesen vonták le, de a Pp. 3. § (2) bekezdése szerinti jogelismerés a felperes részéről olyan mértékben és módon, ahogy azt az I. r. alperes értelmezi, nem történt.

Az I. r. alperes azt sem bizonyította, hogy a felperes az ingatlan vételi szerződésének megkötésével, amellyel csak 1/10 arányú tulajdonjogot szerzett, egyben a közös vagyoni költekezés „megtérítéséről" is lemondott volna, vagy azt az I. r. alperes különvagyonába utalta és ezáltal a volt a házastársak az ingatlan-nyilvántartás szerinti tulajdoni hányadokban mintegy megállapodtak volna. A Csjt. 27. § (1) bekezdésében foglaltak jelentőségére és arra, hogy attól eltérni csak a Csjt. 27. § (2) bekezdése szerinti házassági vagyonjogi szerződéssel lehet, a Legfelsőbb Bíróság már jelen határozata indokolása elején részletesen kitért. Ami pedig a különvagyonba utalást illeti, az egyik alvagyonból a másik alvagyonba történt költekezés megtérítéséről való lemondásnak a Csjt. 31. § (2) bekezdése alapján és a 31. § (5) bekezdése folytán alkalmazandó Ptk. 207. § (4) bekezdése alapján kifejezettnek kell lennie, a vélelem a megtérítési igény mellett áll. Kétségtelen, hogy a Csjt. 31. § (2) bekezdése szerinti lemondási szándék kinyilvánítása nincs alakszerűséghez kötve, de a lemondási szándékra következtetni kiterjesztő jogértelmezéssel - ahogyan azt az I. r. alperes kívánja - nem lehet. Nem áll tehát ellentétben a jogerős ítélet az I. r. alperes által idézett legfelsőbb bírósági eseti döntéssel sem, amelyben a tényállásból megalapozott következtetést lehetett levonni a megtérítési igényről való lemondás szándékára. Az egyébként is mérlegelési kérdés, hogy a lemondás szándékára mikor lehet megalapozottan következtetni, a Legfelsőbb Bíróságnak pedig a felülvizsgálati eljárásban felülmérlegelési lehetősége nincsen (BH 1996/9/506.).

A szerződés szerinti valóságos tulajdonszerzési arányokat a felperes korabeli jövedelmének az összege sem támasztja alá. A házastársaknak az együttélés alatti keresménye, függetlenül a férj-feleség saját jövedelmétől, a házastársak Csjt. 27. § (1) bekezdése alá eső egyenlő arányú közös vagyona. Bármelyik fél együttélés alatti keresményéből szerzett vagyonszaporulat a házasfelek egyenlő arányú közös tulajdona. Az I. r. alperes érvelésével ellentétben a házasság tartalmával, a házasfelek jogaival és kötelezettségeivel erkölcsileg is ez a törvényi rendelkezés - a vagyonközösség több évszázadra visszanyúló szabálya - áll összhangban.

Mindent egybevetve sem anyagi jogi sem az ügy érdemi elbírálására lényeges kihatással lévő eljárási szabályt nem sért a jogerős ítéletnek a tulajdoni arányokat megállapító rendelkezése és ezért az 1/10-9/10 tulajdoni arányokra alapozott értékkiegyenlítés módosítására irányuló I. r. alperesi felülvizsgálati kérelem alaptalan.

II. A jogerős ítéletnek az I. r. alperes többlethasználati díj iránti keresetét elutasító rendelkezését megváltoztatni szintén indokolatlan volna, annak ellenére, hogy általában irányadó jogi szempontként az I. r. alperes okfejtése helyénvaló. Az üzleti célú, rendeltetésű ingatlanok - így pl. az ügyvédi iroda célját szolgáló ingatlan - esetén a tulajdonostársat a Ptk. 140. § (1) bekezdése alapján megillető többlethasználati díj megítélésének még volt házastársak esetén sem lehet feltétele az, hogy az üzleti tevékenységet nem folytató, a többlettulajdoni hányadot használó tulajdonostárs egyéni vállalkozásában közre nem működő tulajdonostárs a természetbeni használattal éljen, vagy attól elzárva, abban megakadályozva legyen. Az is nyilvánvaló, hogy az ilyen ingatlanok esetében az üzleti tevékenységben részt nem vevő tulajdonostárstól nemcsak a természetbeni használat, hanem a hasznosítás sem várható el. Egyetlen ingatlanon belül annak döntő részének egy bizonyos üzleti tevékenységre való használata mellett ugyanis az osztott használat, a maradék rész hasznosításának a reális lehetősége igen szűk körű.

Mindezek ellenére a többlethasználati díj iránti viszontkereset elutasítása az adott esetben mégis helytálló. Maga az üzleti tevékenységben részt nem vett I. r. alperes tulajdonostárs volt ugyanis az, aki a másik két tulajdonostárstól az eljárt bíróságok ténymegállapítása szerint természetbeni használatot követelt, majd amikor ez számára nem csak objektíve, hanem a tulajdonostársak beleegyezése miatt is lehetővé vált, e lehetőséggel mégsem élt, a használatba vételt meg sem kísérelte. Ezen jogerős ítéleti megállapítás pedig a felülvizsgálati eljárásban is irányadó (BH 1995/2/134.). Önmagában ugyanis az a körülmény, hogy a jogerős ítéleti ténymegállapítástól eltérő adatok is felmerültek, a jogerős ítéleti mérlegelést még nem teszi jogszabálysértővé (BH 2001/6/301.).

A természetbeni használat iránti igényéről az I. r. alperes csak az ingatlan közös, 2006. májusában történt elidegenítése után tért át a többlethasználati díj iránti igényére, hiszen először 2007. áprilisától kért használati díjat, amikor már az ingatlant a tulajdonostársak közös akarattal eladták, és az eladási árat - részben tulajdoni hányada ellenértékeként, részben a jövőben esedékes gyermektartásdíjba elszámolva - az utóbb többlethasználati díj iránti igénnyel élő I. r. alperes felvette. Ilyen körülmények között viszont az adott esetben az I. r. alperes által - általános elvként egyébként helyesen - felhozott jogi szempont érvényesülését a konkrét tényállás kizárja. A nem akadályozott természetbeni használat iránti igényt utólagosan nem lehet átváltoztatni többlethasználati díj iránti igényre. Ez a Csjt. 31. § (5) bekezdése folytán alkalmazandó Ptk. 4. § (1) bekezdésében foglalt azon alapelvvel, hogy a polgári jog gyakorlása során a felek a jóhiszeműség és a tisztesség követelményének megfelelően, kölcsönösen együttműködve kötelesek eljárni, ellentétes lenne, amellett, hogy a Csjt. 31. § (5) bekezdésében foglalt méltányossági és arányossági klauzulát is sértené, hiszen az I. r. alperesnek a lakóingatlan közös tulajdona megszüntetéséig megvalósult többlethasználata - a felek által nem vitatottan - ingyenes volt. Igaz ugyan, hogy az I. r. alperes a közös gyermekek lakhatását is, ami közös szülői teher, a többlethasználatán belül biztosította, de ez számára a megváltási ár alapját képező forgalmi érték meghatározásakor ellentételezést nyert.

Mindezek miatt - a fentiekben módosított indokolással - a jogerős ítéletnek az I. r. alperes többlethasználati díj iránti igényét elutasító rendelkezése a jogszabályoknak megfelel.

A kifejtetteknek megfelelően a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit a Pp. 275. § (3) bekezdése alapján hatályában fenntartotta.

A felülvizsgálati eljárásban pernyertes felperesnek a felülvizsgálati eljárással felszámítható költsége nem merült fel, így a perköltség viseléséről rendelkezni nem kellett.

A II. r. alperes az I. r. alperes nyilatkozatával értett egyet, így őt felülvizsgálati eljárási költség megtérítése a Pp. 270. § (1) bekezdése folytán alkalmazandó Pp. 78. § (1) bekezdése alapján nem illeti.

Az I. r. alperes személyes költségmentessége folytán le nem rótt felülvizsgálati eljárási illeték a Pp. 84. §-a és a 6/1986./VI.26./ IM rendelet 13. §-ának (1) bekezdése és 14. §-a alapján az állam terhén marad.

Budapest, 2010. október 19.

a tanács elnöke, előadó bíró, bíró

A kiadmány hiteléül: tisztviselő